Barion Pixel

 

Kék golyó utca. Fura név egy forgalmas főváros kellős közepén. A Városmajor utca sarkán évszázadokig állt és zavartalanul üzemelt a németül Blaue Kugelnek, azaz Kék Golyónak címzett fogadó, amelynek épületét – hogy hogy nem 1959-ben – lebontották. A vendéglő falába falazták a névadó kék gömböt. A bontáskor 1748-as téglákat találtak, ebből lehet következtetni a jól menő vállalkozás éltes korára.

Feltételezhető, hogy a sarki vendéglő és fogadó épülete némileg hangulatosabb volt, mint a – ránézésre – kora hatvanas években helyére telepített lakótelep-lelkű torony, a tövében álló, kevésbé vendégfogadó bankról nem is beszélve.

A 10-es szám alatti, a magyar Bauhaus egyik legtöbbet publikált, hajlított teraszos, fehérre meszelt, karcsú, elegáns, hatemeletes bérháza 1933 és 1934 közt épült a tehetséges, fiatal építészpáros: Lauber László és Nyíri István tervei alapján. A kilenclakásos, modern felfogású ház nem tölti be a teljes telket: kicsiny kert zöldellik a bérház mögött. Újdonsága zöld tetőkertje: ez az első ilyen tetőbeépítés Budapesten. A ház tulajdonosának legfelső szinten lévő lakásához tartozott 150 négyzetméternyi területen. A megemelt virágágyásokat eredetileg fű és tujasor díszítette, a kertet körülvevő falakat áttörték, hogy láthatóvá váljék a kilátás a Várhegyre. Akkor még csendes is lehetett a környék, nem a zúgó forgalmat hallgathatta, aki 1935-ben kiült a teraszra nyári esten pohárka pezsgővel….

Ebben a házban lakott a két világháború közti Magyarország egyik legnépszerűbb színésze: Jávor Pál.  Remélem, élt itt boldog napokat is, nagybetegen egyik utolsó kívánságát itt, a szemközti kórház kertjében teljesítették, miszerint cigányprímás húzta el kedvenc nótáját. Meghalni jött haza sikertelen, kényszerű amerikai emigrációjából, hogy itthon épp-hogy megtűrt, meg nem értett, kisemmizett színészként haljon meg, idő előtt. De ez a ház még akkor épült, amikor Jávor Pál csillaga ragyogott, egyenes derekú eleganciája passzol a luxusbérház régi képeihez.
 














Ahogy a mai homlokzatot elnézi az ember, önmagában is elég keserves a látvány, hát még az eredeti, 1933-as képpel összehasonlítva sírnivaló a kontraszt. Csak azt változtatta meg a vak (?) igénytelenség, ami anno a magyar Bauhaus egyik legjellegzetesebb bérházává tette ezt az épületet. Az üvegablak sor, ami az íves teraszokban folytatódott az eredeti tervek szerint. Ma szürke, jellegtelen falszakaszokkal elválasztott, arctalan ablakpárok bámulnak az utca felé a teraszok vonalában. Kár.

A híres tetőteraszról nem leltem mai képet, de élek a gyanúperrel, hogy veszített régi eleganciájából – már ha megvan egyáltalán. Ismerve a hasonló korú és stílusú budapesti házak háború utáni és módszerváltás óta is változatlan intenzitással szakadozó becsületét – tisztelet a kivételnek – nem lennék meglepve, ha a szépséges tetőkert mára nyomtalanul eltűnt volna. De megvannak a szép, régi képek, azok tán megihlethetnek majdan egy új, jó ízléssel megáldott tulajdonost. Hátha…
A nagy színészen kívül az építészeti bravúr is említést érdemelne a ház falán. Enélkül ez a ház is büszke múltjukat szemérmesen rejtegető mesélő házak népes táborát gazdagítja Budapesten.

1 hozzászólás

  1. Nagyon tetszik ez a cikk és nagyon aktuális is most nálam, éppen teljesen szerelembe estem a bauhaus stílusával. Arról tudsz valamit mondani hogy belülről milyen a ház?

    Válasz

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Archívum

Kategóriák