A véletlen és művei – Rákóczi út 52

Véletlen került a kezembe a Rákóczi út 52 teljes, a Levéltárban őrzött dokumentációja. Tervek, engedélyek, cirkalmas betűk, gondos, művészi műszaki rajzok, majd a háború utáni idők kevésbé csodálatra méltó dokumentumai. Szép, régimódi homlokzat nézett vissza rám, pártázatos, kicsit német kisvárosi városházakra emlékeztető díszekkel. Arányos, barátságos, szép pesti ház. Aztán megnéztem, hogy fest ma. Siralmasan. Jó, volt közben egy ronda világháborús ostrom, meg egy arra vészesen hasonlító ’56, de ilyen durva ízléstelenséggel sehol a világon nem nyúlnak régi házhoz, ahogy szerencsétlen … Olvasd tovább →

Csönd fehérben – Rákóczi út 10

20160826_154318

Rákóczi út. Tömeg, zaj, kosz, forgalom. Arctalan, lélek-és stílustalan üzletek tömege, sok üresen, gazdátlanul fogadja a kéretlen vendégeket: az üres portálokban évtizedek óta hontalanok húzzák meg magukat. Tisztelet a ritka kivételnek, szegény Rákóczi út nem a szépségéről híres, egészében és részleteiben egyaránt ritka ronda hely. Kivéve, ha az ember felfelé néz, avagy betoppan egy-egy nyitva felejtett kapun. Olyankor kiderül, milyen szépnek épült ez a város, milyen szép lehetett anno, és lehetne most is…. Forró, augusztusi napon vitt erre a dolgom, végre … Olvasd tovább →

Egy fafaragó emlékére – Üllői út 66/a és c

20161107_153752

Thék Endre nevével pár éve találkoztam először. Aztán rájöttem, hogy név nélkül ugyan, de gyerekkorom része volt. Egy gyönyörű, tán rózsafából készült falburkolat, ami anno dédapám dolgozó szobáját díszítette, a hetvenes években egy (gyerekszemmel pláne) hatalmas, Ybl Miklós téri, számomra mindörökre húsleves-illatú lakásnak volt dísze, büszkesége. Úgy tudtuk, ugyanazon asztalos keze munkája, aki az Országház fa bútorait és díszeit is faragta. Hasonlított is a később, Parlamentben megismert, neogótikus stílusra. Vagyis előbb ismertem Thék Endre munkáját, mint a nevét. A neve … Olvasd tovább →

Virágos ünnep – Vécsey utca 3

20160531_120518

Egy nyári, napfényben úszó nap emléke. Munka után bóklásztam a környéken, amikor nyitott kapura leltem. Isten áldja a felújítókat – persze nem szegény lakók szemszögéből, akik a port nyelik, a légkalapácsot hallgatják, és a tárt kapukon beszédelgő idegeneket kerülgethetik. De a magamfajta házimádónak egy nyitva felejtett kapunál nagyobb öröme nem is lehet. Bemerészkedtem ismét abban a reményben, senki nem lát majd bennem veszedelmet. Egy teremtett lélekkel nem találkoztam, így megcsodálhattam egy számomra eddig ismeretlen, régen épült, elegáns, szép házat, egyet … Olvasd tovább →