Duna utca 1.

Duna utca. Olyan kicsi, szerintem a legtöbb pesti nem is tudja, hogy létezik. Mert mire elkezdődne, Március 15-e tér lesz belőle, a sarkon túl meg már Váci utca. De létezik, kettő, azaz kettő házból áll. A sarkon, már a Váci utca felöl álló is nagy mesélő, de most a Dunához közelebbi kerül sorra.

 

Régi szerelem, nagyjából heti 3x megyek el mellette. Anno, amikor itt ért Pestre a nyolcas busz, és innen fordult vissza a hegyre, naponta kétszer csodáltam meg. Milyen művészi alkotás az a kinti kovácsoltvas? És vajh’ milyen meggondolásból került üvegtégla a díszes kerítés mögé a földre? Kertnek, zöldnek esélye sincs – ma, aztán lehet, anno, a Békeidők Budapestjén, mikor ez a ház is épült, nyílt alkalom az efféle luxusra.

A Duna utca 1. 1904-es, a megrendelő a híres neves Gerbaud Emil, akinek ezek szerint nem csak cukrászdája volt Pesten, hanem bérháza is, a tervező pedig Fellner Sándor.

Fellnerről annyit lehet tudni, hogy nem ő volt a színháztervező, aki Ferdinánd volt, és a bécsi illetőségű Hellmerrel párban alkotta a Vígszínházat, a Budapesti Operettszínházat, és a Szegedi Nemzeti Színházat is. A szintén Fellner, de Jakab mai szóval élve képesítés nélküli építész lenne, építőmester, és úgy 100 évvel előzte meg Sándorunkat. Kiváló mester volt, az ő rajzai alapján épült sok más között a tatai és a cseklészi gyönyörű, barokk Esterházy kastély. Fellner Sándor leghíresebb, ma is álló épületei a régi Pénzügyminisztérium azóta lefejezett tömbje a Várban a Szentháromság téren, és az Igazságügyminisztérium óriása a Markó utcában.

Itt, a Dunapart közelében a jámbor cukrásznak tükrökkel duplázott, világos-virágos, metszett üvegablakos ablakos lépcsőházzal, kovácsolt balkonokkal ékes, csinos sarokház született, egyébként párhuzamosan a Szentháromság téri pénzügyminisztériumi megbízatással.

Szokásosan meglep az ablakok érintetlensége, az üvegverandák koszosan is légies hullámai, és az örök életű kovácsoltvas csodák. Érdemes pillanatra földbe gyökerezni, felnézni, és elmerengeni, milyen csodálatos városban élünk mi szerencsés népek tulajdonképpen.

Garas utca

Annyira beleszerettem Málnai Béla csodálatos Kossuth téri bérházába, hogy körülnéztem, mi
szépet látni még tőle. És lőn, egy másik rég csodált kedvenc.
A Garas utcában sok szépség van, megkockáztatom, a Garas utcában csupa szépség van, és nem
csupán az öreg fáknak köszönhetően.

Az egyirányú, békés, nyugis utcán ahogy halad az ember, először is mintha nem is a Szilágyi
Erzsébet fasorból nyílna az utca, pláne nem az alapjáraton is zűrös, hát még robbantott
állapotában zajos, mocskos Széll Kálmán tértől 500méterre. Békebeli nyugalom, csönd, árnyas,
hatalmas platánok, öreg, mesélő házak őriznek valamit egy rég eltűnt világból.

A 8-10 es ház világ életében duplatelken állt, bizonyos Kardos M. Lajos szappan gyáros úr
biztosra ment a kedves szomszédok tisztes távolban tartása ügyében. 1922-ben – lakói szerint ’926-
ban – adta megbízását kora divatos építészének, Málnai mesternek, miszerint frissen férjhez
adott lánykájának kényelmes, kellemes, időtálló otthont legyen kedves varázsolni, ha lehet
olyant, amilyennek nincsen párja a városban.

 
 


A lapos tetős, kétszintes, L alakú villa simul a domboldalba, eredetileg 2 darab, igen kényelmes
lakást rejtett. Olaszos vonalak, díszes kapuzat , elegáns lépcsősor vezet a szélesa díszes kőkeretbe faragott tölgyfa (?) ajtóhoz.

Kovácsoltvas kapu nyílik az utcára, és bár a kődísz felét elvitte az eltelt évszázad, az
összkép és a részletek egyaránt lefegyverzően gyönyörűek.

De hiába a szép ház, a Kardos lányka Amerikát választotta a Garas utca helyett, ide a szülők
költöztek és laktak ki tudja, meddig. Egy biztos, örülhetne az eredeti tulaj, ha látná, hogy
szeretik, óvják, gondozzák a házat a mostani lakók. Épült ugyan egy óriás garázs a kertbe, de az
sem zavaró, meglepő módon meghagyták a fákat, és nem dominál úgy, mint rémes társai
ránézésre a hetvenes évekből. Egyen garázs sor, nem hiányozna, ha nem volna ott.
De a ház áll, karbantartva, sehol egy hullámpala, kutyaól ablak, na, a padlásablakok lehetnének
szebbek, de ne legyünk telhetetlenek. Túlélt egy világháborút, 50 év kommunizmust és 25 év
ízléstelenség korát, és ugyanolyan szép, mint volt. Nem kis teljesítmény.

Lechner kézjegye

Egy régi tartozás.
Ezer éve nézem, csodálom, kerülgetem, hátha megnyílik az ajtó, és megnézhetem, milyen. A
Mester utolsó munkája.
 
A furcsa, fegyelmezett, 100 év után is újnak látszó terméskő lapokkal 
fedett ház az Irányi utcában.
Aztán voltam egy vezetésen az Iparművészeti Múzeum gyönyörű Lechner kiállításán, és akkor
még inkább összeállt a kép. Szóval ezért van címer a házon. Rejtve, magasan.

Nem a megrendelőé, akkor szem előtt lenne. Nem, ezt magának tette fel Lechner, névjegyként, mint egy középkori festő az elrejtett arcképet. Saját családja címere van a kőbe faragott lábtörlő felett,

alig kivehető kopottságban.
1911 óta áll a bérház az Irányi utcában. Nem olyan cirkalmas, virágos, napfényes, mint a
többi, ismert, a „fénykorban” rajzolt Lechner-munka. Az öreg művész nyit az új divat felé, a bécsi
szecesszió kőlapjait rakja a főhomlokzatra. Mintha sejtené, az elkövetkező évszázad nem a
gondos gazdák házaikat megbecsülő, felújítgató időszaka lesz majd, inkább a rombolásé. Olyan
anyag kell, ami bírja.
 
A megrendelő bizonyos dr. Vermes Gyula, a Budapesti Lakcímjegyzék szerint sok évig lakta szép
házát. A földszinten persze üzletek voltak, ahogy most is. 1913-ban épp Weiss Ármin nyomdája
foglalta el a pincét is.
Az egyik első rekkenő nyári napon jutottam be a barlangszerű kapun. Láttam már képeket a
lépcsőházról, de az eredeti ugye mindig más…
Kék virágok vártak a mennyezeten, kék, Zsolnay csempe a falon, hűvös és félsötét. A szűk előteret tükrök szélesítik, kis optikai csalással tágul a tér.
A derengő fényben pedig hó, de inkább habfehér belső udvar íves vonalú gangokkal – az egyenes
vonal mégsem Lechner kenyere. Úgy sorakoznak egymás fölött a rövidke körfolyosók, mintha
felhők lennének – alulról legalábbis.
És a részletek. A fenti, utcai terasz kovácsoltvasa, a burkolókövek közti fekete díszek, és minél
feljebb nézünk, annál mozgalmasabb a homlokzat, kiszögellések, s bár nem színes a keret,
hullámos a pártázat – Lechner könnyed kézjegye.
 
A szemközti banképület – régi kaszinó – elég távol van ahhoz, hogy a lemenő nap sugarában
pont megfürödhessen Lechner szép háza, nyári délutánokon, de bármikor, érdemes pillanatra
megállni előtte. Elmerengeni a ház szépségén, milyen igényes, könnyed, elegáns, visszafogott,
ízléses. Mestermunka.
Forrás:
Déry Attila: Belváros-Lipótváros   
Terc Kiadó 2005.
Sisa József: Lechner, az alkotó géniusz   
Iparművészeti Múzeum, 2014.
Budapesti Lakcímjegyzék
 

Kossuth téri kedvenc

Kossuth tér. Lassan naponta visz oda a munkám, és bár sok ott a szépség, híresség, nálam messze a teret északról keretező bérház viszi a pálmát. Pedig nem híres, nem történelmi, „csak” túlélte a pesti XX. századot, ami, mint tudjuk, nem kis teljesítmény. Áll és őriz egy régi, lassan 80 éve eltűnt extravagáns eleganciát, aminek halavány nyomait keressük az ehhez hasonló honlapokon.
 
A Kossuth tér 13-15 alatt ma álló bérház megrendelője a Magyar Állami Kőszénbánya Rt. Nyugdíjintézete volt, a tervező Málnai Béla, az építés éve 1927.
Anno, a háború előtt a munkaadók bérházak építésébe fektették pénzüket, hogy a lakásbérlésekből befolyó alapból gondoskodjanak kiöregedett munkavállalóikról. Ennek a rendszernek köszönhető sok szép, öreg bérház Budapesten.
Málnai Béla, a tervező a két világháború közti építészet egyik meghatározó alakja volt, modern terveiről híres, itt, ezen a házon azonban nem a modernitás a hangsúlyos, sőt. A megrendelő, az Országház közelsége, és a hely, a tér szelleme vélhetően megkötötte az egyébként kevésbé akadémikus tervező kezét, főleg a belső elrendezésre a barokkos lendület jellemző. És végtelen finomság, elegancia.
Érdekes még, hogy ekkor, az 1920-as években Málnai volt Vígszínház díszlettervezője. A Kossuth téri ház előcsarnokának magas balkonja kicsit színházas hangulatú – lehet, hogy onnan az ihlet? Kovácsoltvas kapui, külső és belső díszei, mint annyi más kovácsolt szépség a városban, Jungfer Gyula kovácsmester műhelyét dícsérik, szobrait Beck. Ö. Fülöp faragta. Földszintjén 1938-ban nyílt meg a szintén Málnai tervezte, rövid életűnek bizonyult Elysee kévéház, biztos gyönyörű volt…
Lévén bérház, kovácsoltvas, magas kapuja – joggal – zárva van a kíváncsiskodó idegenek előtt. Kivéve, ha egy-egy lakó jóvoltából megnyílnak az ajtók, és beslisszolhat a boldog házcsodáló. Mai jó szerencsém termése az alábbi néhány fénykép.
 
 
Részlet a híres, elipszis alakú lépcsőházból…
 
 
…közelebbről…
 
……a bejárati kapuzat bentről…..
 
 
….és az előcsarnok, amitől a mai Pesthez szokott látogatónak igencsak leesik az álla….
 
 
…. és a dísz(?) kandalló, márvány-gyanús kerettel és kövezettel….
 
 
Dacára frekventált helyének, a Parlament közelségének, a térre szórt milliárdoknak, és a háború óta eltelt 75 évnek, a ház fala tele van lövésnyomokkal. Vajh’ meddig?
De így is szép. Hihetőbb, hogy a miénk. Pesti. 🙂
Forrás: Déry Attila: Belváros-Lipótváros
             Budapest építészeti topográfia
             Terc Kiadó 2005
 

Terézváros titkai – 2. A szecesszió ünnepe az Aradi utcában

Szépséget találtam megint, öreg, régen épült csodát, minden részletében és egészében szivettépő igényességgel, finom ízléssel, alapos, gondos munkával összerakott, megalkotott otthont  Pest egyik lepusztult, elszegényedett, elfelejtett utcájában, egy sarokra a világhírű, naponta ezrek által látogatott Andrássy úttól. És mindezt a szörnyeteg utókor megszokásból, szegénységből, oda nem figyelésből használja, de nem óvja, védi, csinosítja, felújításnak nyoma sincs, sőt.

Az Aradi utcában nem sok szépség van. Még az erre szakosodott városjáró rejtett részletekre vadászó szemének sem adatik sok öröm. Kettő műemléket sorol a hivatalos írás: a Kodály Körönd erre eső házainak kétségbeejtően lerohadt hátsó frontjai nyerték el ezt az esetünkben keveset érő címet – felújítás, megbecsülés helyett.

És amikor az ember már majdnem feladja, hogy bármi szépet is leljen a messzi Lederer-ház előtt, na, akkor érdemes egy percre földbe gyökerezni.

Szecessziós szobrok őrzik az első szint kiugró ablakait. Szép, szomorú arcú férfialakok, akikről első blikkre Ady sírja jutott eszembe. Aki ugyan 1919-ben halt meg, ez a ház pedig 1908-as, de a divat ugyanaz volt. A szecesszió.

Az Aradi utca 57. pedig a szecesszió ünnepe. Minden részlete egy ajándék, gazdagon díszített, legnemesebb anyagokból összeállított tökéletes egész, szerencsére olyan minőségben alkotva, hogy hiába 100 év, egy őrült háborús ostrom és rá 75 év teljes elhanyagoltság, a ház áll, bár potyog a vakolat, helyenként a vasszerkezet is hiányos, az ablakok persze nagyrészt kitoldva, 1-2 szobor itt-ott hiányzik, de a ház és csodás részei nagyrészt áll, létezik. Szembeszökő még a ragyogó tisztaság. Biztos a szikrázó napsütés is emelte a hatást, de kétségtelen, a lakók megtesznek minden tőlük telhetőt. Már “csak” a ház felújítása hiányzik.
 
A ház megálmodói anno Löffler Samu Sándor és testvére Béla voltak, a tervezés éve 1907, az építésé 1908, a megrendelő bizonyos Piatschek Vilmos ruhakereskedő és felesége.
A Löffler testvérek 1906-tól dolgoztak együtt az első világháború végéig, ez az egyik első közös munkájuk. Samu (ki néhol Sándor) tervezett, Béláé volt a kevésbé hálás művezetés és adminisztráció feladata, mígnem Samu Sándor szabályosan világgá nem ment. A két háború közt aztán Béla is tervezhetett önállóan Pesten, míg testvére Palesztinában dolgozott, és eséllyel egyetlen magyarként irodát nyitott a messzi Alexandriában. A Löfflerek leghíresebb közösen jegyzett terve a Kazinczy utcai zsinagóga és a hozzá tartozó bérház. Későbbi, hasonlóan igényes házaikon, mint például a Síp utca 17, a Szilágyi Erzsébet fasor 1, az Ó utca 49, a meseszép műlakatos munkákat Migray József jegyezte, sejthetően az itt készült pávás korlátok és ajtódíszek is az ő műhelyét dícsérik.
 

 

 


A képek szokás szerint ismét önmagukért beszélnek. Szépek, szomorúak. Egy lelakott ékszerdoboz lassú romlása a Főváros közepén. Minőségben épült, talán megadatik, hogy rátalál a pénz, a szándék és az odafigyelés, hogy újjászülethessen, mielőtt végképp összedől.
 
Forrás:
Gerle-Makovecz: A századforduló magyar építészete
Adalékok a Külső-Terézváros történetéhez

Terézváros titkai – 1.

Az Oktogon felöl magas, barokkos oromzat. Közelebbről címerféle az oromzat közepén.
Ez vonzotta a tekintetem minden alkalommal, amikor arra jártam. Aztán ma, a tavaszias, szikrázó napsütésben megnyílt a kapu. És én, szokás szerint, földbe gyökereztem.


Mert az ember képzel ezt-azt, az igényes vakolatdíszekből, az épület méreteiből, kicsit német kisvárosi városházakra emlékeztető vonalaiból sejti, hogy igényes lesz (volt) ez a ház, anno, amikor épült, meg az első kb. ötven évben, mielőtt az ilyesféle minőség üldözendő nem lett. De a nagyvonalú elegancia 80 év elhanyagoltság után is lebilincselő. Olyan szép. Biztos a napsütés is hozzátett, de bizony alig győztem kattogtatni, hogy nyoma legyen az emléknek.

Hazaérve kibogarásztam a homlokzaton, jó magasra tett címerféle közepéről a monogramot. WDR. Vagy nem. Jól összekuszálva a betűk, nem kell azt mindenkinek tudnia, kinek épült ez a szép ház az Oktogonnál, a Teréz körút 22. alatt. Titokzatos, ám gondos ember lehetett, ha órát is tett oda a magasba. Vajh’ mióta mutat 4 órát?


Gondos – lőn– osztrák születésű volt a Budapestre tévedt és itt megtelepedett báró Richard von Wartingberg-Drasche. A Wikipiedia szerint festőművész és Ázsia kutató volt, mindkét elfoglaltság remekül viszi és kevésbé hozza a pénzt, bérpalota építésére kevéssé alkalmas. Kivéve ha az ember papája alapítja és vezeti az Osztrák Magyar Monarchia legnagyobb téglagyárát, ami ma is létezik Wienerberger néven. Hasznosnak bizonyult a gyár a fénykorban, elévülhetetlen építkezős érdemekért járt Ferenc Józseftől a bárói cím. Bécsben ma egy utca, és egy közpark viseli a Drasche család nevét, a parkhoz anno tartozó kastélyt elvitte a háború.

A Teréz körút 22 Schmahl Henrik munkája. Schmahl mester Hamburg szülötte, akkoriban onnan jártak ide világot látni és nem fordítva. A Vámpalota építésénél kapott először munkát, mint segédpallér. Ott figyelt fel rá Ybl, aki saját költségén tanítatta ki építésznek, és maga mellé vette az irodájába. Az Operaház tervezésekor még együtt dolgoztak, Schmahl első önálló munkája a közeli, valószinüleg korban is hasonló Haggenmacher palota az Andrássy út 52 alatt. Később fordult Schmahl a velencei gótikai, ill. a mór stílus fele, ezen stílusúak az Uránia mozi felújított és Párizsi Udvar ma rogyadozó épületei.

Itt, a Teréz körúton a megrendelő a klasszikus vonalakat kérhette. Érdekes, hogy két oldalra nyílik a főlépcsőház, vagyis loggia-féle fut a Körút oldalán, és a főlépcső az Aradi utcára néz. A belső homlokzatokról egyszerű, de gondos kezek kovácsolta vasszerkezetű gangok vezetnek a vélhetően kisebb, anno is olcsóbb, egyszerűbb lakásokhoz.


 
 


A képek önmagukért beszélnek. Íme ismét egy szépség, nagyjából szörnyűséges állapotban. Remélhetően nem dől össze mielőtt megkerül a pénz, ami az alapos,  gondos, hozzáértő felújításhoz szükséges.
Forrás: wikipedia.hu
lasdbudapestet.hu

Rákóczi út 54

Rákóczi út. Aminél rondább, kiábrándítóbb, elhanyagoltabb, arctalanabb, mocskosabb útja tán
nincs is Pestnek. Kivéve, ha az ember felfelé néz. Mindig érdemes, buszon zötyögtünkben,
dugóban araszolva a magasban, a felső emeletek közt megfigyelni a házakat. Egy rég letűnt,
majdnem nyomtalanul kiveszett, igényes, elegáns város halvány emlékeit csodálhatja meg a
felfelé kereső, szépre nyitott utazó.

Még hideg koratavasz volt, a reménytelenül esős fajtából, amikor utoljára ott volt dolgom a
kívülről szépen, belülről lélektelenre felújított Palace Hotel Novotelben. Korán érkeztem, és
ahogy a hallban tengtem-lengtem, akadt meg a szemem a szemközti házon. Vagyis az emeleti
mozaiksoron. Megkoszosodott halványsárga homlokzat, eklektikus, „semmi-különös” bérház,
ezer és egy ilyen van Pesten. És fent, a legfelső szinten, az ablakok közt, ahova senki se néz,
gondosan kirakott mozaik portrék sora. Kik lehetnek? És ki találta fontosnak, hogy ott
legyenek? Minek épült ez a ház? S milyen lehetett fénykorában? Biztos nem olyan szomorú,
amilyen most.
És lőn. Eredeti, fénykorát jegyző tulajdonosa a kultúra fellegvárának, virágzó üzlete
reprezentatív székházának szánta a mai Rákóczi út 54-et. Az 1868-ban alakult Atheneum
Irodalmi és Nyomdaipari Rt. 1895-ben vette meg a mai Osváth utca 4-6-8 és a hozzájuk tartozó
Rákóczi út 54-et, hogy a terjedelmes ingatlanra korszerű nyomdát és székházat építsen. A
terveket Kauser József és Hauszmann Sándor jegyezte, utóbbi munkája a székház, mindkét
épület 1898-ra készült el. A Rákóczi úti ház tetejére Pallas Athéné ércszobra került eredetileg,
ami később persze nyomtalanul eltűnt. A Kiadó aranykora a Miklós Andor vezette Est Lapkiadó
Rt. 1910 és 1933 közötti éveire tehető. Ekkor Az Esthez tartozott az Erzsébet körút- Rákóczi út –
Dohány utca – Osváth utca között álló teljes tömb az egy New York palotán kívül eső összes
épülete. A Lapkiadó az 1930-as évek elején mintegy 6500 (!) embert foglalkoztatott, újságírókat,
nyomdászokat, terjesztőket. Aztán 1933-ban meghalt Miklós Andor és 1939-ben “adminisztratív
úton” felszámolták a vállalatot.
A háború utáni megbízható mélyrepülés a Népszava székházfoglalásával kezdődött – Pallas
Athéné helyett egy jól termett vörös csillag „égisze” alatt, az eredeti szobor persze eltűnt. Az
1956-os forradalom ellen küldött szovjet tankok által szétlőtt Rákóczi út rekonstrukciója az
egyen-árkádsor építésével 1958-ban meghatározta a mai, lélektelen arculatot.
Az ezredforduló óta irodákat árulnak bérletre a szomorú, szürke főútvonalon. A gondos kezek
 
készítette mozaik portrékra nem néz senki.
Forrás: www.egykor.hu